Emberkék akik sok pénzért egy sárga bogyót csapkodnak… és mi akik írunk Róluk. Nektek.

Vagyis utána, de az hülyén hangzott.

A filmet nem láttam ugyan, ennyire még én se vagyok sznob, de azért eszembe jutott a lassan két hete látott filmről Tarr Béla legendás filmje. Vagy csak legendásan hosszú. A mi fiaink ugyan olyan 100 perccel kurtábbak voltak, de ez sem lényeges szempont.

A mi tangónk néha unalomba fulladt, néha kellően drámai volt, de a sátán mégis hiányzott róla. Nem-nem, a végén a Djoker-féle pólótépés se a sátán volt, még mielőtt valakiben felmerülne eme remek gondolat.

Én meg azon gondolkodom, hogy egy közel 6 órás meccs nézőbarát-e. Hogy vigasztal-e bennünket az, hogy akadtak benne szép labdamenetek vagy csak elpazarolt időre emlékszünk. Állítólag még a jóból is megárt a sok. Kérdés persze több is van itt, hogy ez egyáltalán jó volt-e, hogy ez már sok volt-e, ami árt. Az is kérdés, hogy akarunk-e mi még ilyeneket látni, de úgy látszik, ha teniszdöntőket is akarunk nézni hozzá kell ehhez szoknunk. Na, tegye fel a pracliját, aki vágyik már egy hót lassú amerikai betonos mókára? Vagyis két mókára. Annak még kb egy hónapot kell várnia.

Jah és persze congrat, Djoker, ez jó mulatság, férfimunka volt!  Oh, God, csak most ne legyen modoros! Kéééésőőő…

→ olvasásának folytatása